Bent nem lehet ilyeneket találni, csak kint. De szerencsére sokszor megyünk ki. Bent például az etetőszékem változott át a mai napon, anya szétszedte, és megmutatta, hogy asztalkát és széket is lehet belőle varázsolni. Még kicsit el is üldögéltem az újonnan sült székemben, de aztán rögtön felpattantam, amikor anya elindult megörökíteni a pillanatot.

Hát ez így nagyon izgalmas: egyrészt ott a nagy kert, ahol fel-le lehet járni, bukdácsolni és sétálni, aztán a ház előtt ott a sok veder, s mindegyiket jól meg lehet közelíteni. Van almásból több is, van üres, van vizes, na és van egy, amit anya mindig elmenekített előlem. Pedig abba ők is pakoltak mindenfélét, a többibe, főleg az üresekbe csak én. Azt is elmenekítették, amelyikben sok víz volt, de szerencsére abban, amelyikben kicsi víz volt, moshattam az almácskákat. Aztán a búcsúzáskor egyedül dédimamának adtam puszit, gondoltam, értik a többiek, hogy ha déditől elbúcsúztam, akkor tőlük is. Nem nagyon értették, úgyhogy ki kell majd találni valamit.

Van itt egy vár, s ma éppen útba esett. Végül nem kellett anyára várni, s várazhattunk hármasban. Gyűjtöttem kavicsokat, néztem virágokat, lépegettem jó sokat, csak nem mindig abba az irányba, amerre a többiek mentek volna. Így aztán apa kézbevette a dolgokat, azaz engem, és röpített néhányat rajtam. Én meg igazi kismadárként nagyon élveztem. Aztán a pihenő alatt egyszerre pálcikáztuk apával a frissítőt (azt hiszem, ő nem vizet ivott). Hátha sok ilyen sétánk lesz még!