Anyuval megint voltunk sétalni. Egész végig próbáltam kiokoskodni, hogy mindig ugyanabba az irányba megyünk sétálni, vagy sem. Ez fontos lenne nekem, mert ha mindig ugyanarra megyünk, akkor akár többet is aludhatok az úton, hisz semmi látnivaló. Minden ugyanaz, mint a tegnap és a tegnapelőtt. Habár, most nézem, hogy mintha a levelek sárgábbak lennének. És egyre kevesebb van belőlük... lehet, hogy mégiscsak változik a táj, mégha ugyanarra is megyünk minden nap sétálni. Most, hogy belegondolok, olyan a természet is, mint az ember. Állandóan változik, ahogy apunak is elhullt a haja, úgy hullnak el a falevelek is. Szólok is apunak, hogy ne szomorkodjon, hisz a falevelek minden évben lehullnak, míg az ő haja csak egyszer hullt el... hátha kicsit vidámabb lesz...

Ma amúgy meglátogatott a háziorvosnéni. Mosolyogtam neki is. Kell gyakoroljam a mosolygást, hisz holnap megyünk egy másik doktornénihez, aki a szívhez ért, és ha szépen mosolygok neki, akkor fogja látni, hogy milyen ügyes és egészséges baba vagyok, és nem fog semmi bajt találni... Anyu és apu nagyon örülne, ha minden rendben lenne, úgyhogy azt hiszem, én is így vagyok ezzel.