Anya már tegnap mondta, hogy ma megyünk be apával Vásárhelyre, ezért már elaludni sem nagyon akartam, felőlem akár indulhattunk volna azonnal. Reggel aztán nagyot aludtam az autóban, s mire megébredtem, apa már újra ott ült, és együtt mentünk a doktornénihez. Aki nagyon kedves volt, szinte rá sem ismertünk, jól vette az akadályokat (mert mindenre kíváncsi voltam, mi lóg a nyakában, mi az a kezében), csak éppen megvizsgálni nem tudott azzal a masinával, amelyik mindent kimutatott volna pontosan. Nade a lényeg az, hogy sok bajom nincsen, azokon a kis résecskéken beáramlott annyi szeretet, hogy már több a szeretet, mint a rés, apa valahogy így magyarázta. Lehet, hogy egyáltalán nincsen rés, csak ezt a doktornéni nem láthatta, úgy sírtam. 

Utána megcsodáltam apa munkahelyén a feldíszített fát, és körbejártam mindent a lányokkal.  Aztán még anya munkahelyén is jártunk, ahol olyan fényes minden, és sok a mosolygós arc (köszönöm Ibolya néninek az almát). És vásároltunk, aludtam, ebédeltünk, elsétáltunk mamáékhoz, hazafele meg mindenkit kint találtunk a ház előtt. Lett nagy szánkózás, de harcolni kellett ám, hogy felkerülhessek rá!