Anya mondta tegnap, hogy ma megyünk játszani-énekelni-találkozni-ünnepelni, és olyan kedvem kerekedett, hogy akár rögtön elindultam volna, de aztán aludtunk egyet rá. Ma reggel Tili várt, csak épp hiába kínálgatott mindenfélével, én úgy döntöttem, megvárom a

szokásos vásárhelyi kiflizést. Ez pedig a havazás és az alvás miatt a babaünnepély elejére csúszott, de így legalább Anna s Andor is ehetett egy keveset. Dániel, úgy emlékszem, nem kért. Jujj, annyi ismerős volt: Eszti, aki odajött hozzánk, és olyat mondott kimondottan nekünk, hogy anya nagyon elcsodálkozott. Azt hiszem, jó lenne, ha én is meg tudnám így csodálkoztatni anyát. Most csak azt kell kitalálnom, mit mondjak legelőször. Node lássuk, ki volt még ott? Dávid, Zsófi, Szilárd, Alpár, Kata, David, Gyopi, Zsanett, Réka, Timi, Zsófi, sokan-sokan, akiknek nem tudom a nevét, és mindenkinek az anyukája, néhánynak az apukája is, Zsanettnek a testvére is. Legelőbb tehát találkoztunk, aztán énekeltünk, aztán játszodtunk. Már ennyi is elég nagy ünnepélyességet teremtett, de aztán még ajándékokat is kaptunk. Én csak itthon bontottam ki, ott inkább a másokét nézegettem. A csengő tetszett, ugyanolyan, mint az egyik meglepetésem.

Itthon várt még egy meglepetés: a postaláda Esztiék üdvözletét tartogatta. Kicsit viszontagságosan (anya elejtette, apa végigfuharozta rajta a hattonnás autót), de végül bekerült a házba is, elolvastuk (csoda folytán csak a boríték ázott el a hóban), és nagyon örültünk neki. Köszi, Eszter!