a tegnap esti fincsi muffinból apu elfelejtett ma vinni a dolgozójába. úgyhogy jó sok maradt itthon, még én is kaptam egyet-kettőt, hogy majszolgassam. Anyu rájött ugyanis, hogy egy muffin társaságában simán elvagyok olyan 10-15 percet, bármit is jelentsen ez, úgyhogy volt időm ismerkedni a muffinnal. Igenám, csak a gond ott kezdődött, hogy véleményem szerint az egyik elmorzsolt muffin illatát megérezhette pár hangya, amely fene tudja honnan került elő, hacsak nem nálunk laknak már régebbről, és ezek aztán elkezdtek vándorolni. olyan picikék, hogy alig látni őket, de amikor elindulnak, már sokkal egyszerűbb a feladat, főleg nekem, mert én közel vagyok a földhöz, így kicsin...

Anyu már rég mesélt hangyákról, apu viszont nem igen hiszi a dolgot... lehet azért, mert ő nagy és távolabb van a földtől? Nos, nem tudni, de én a biztonság kedvéért megpróbáltam még közelebb kerülni hozzuk, hátha sikerül beépülni közéjük, és kideríteni mi járatban vannak nálunk.

Azt hiszem, a hóember is a sárra kíváncsi. Ha így folytatja, a nap végére bizony meg is tudja, mi az a sár. Én igyekeztem bemutatni magamon, hogy azért annyira ne igyekezzen. Vagy igyekezzen, ahogy gondolja. Inkább anya szerint ne. 

Én ellenőriztem a munka folyamatát, kötényben, ahogy kell, s aztán én voltam a főkóstoló is. Nagy bánatomra apa sokkal jobb kóstolónak bizonyult, amikor hazaérkezett, mert sokkal többet megevett/megehetett, mint én, de aztán anya elmagyarázta, hogy a kóstolásnak éppen az a lényege, hogy keveset eszik az ember. Nem is eszik, csak kóstol.

Délelőtt gyönyörűen sütött a nap, s megnéztük a korcsolyázókat. Aztán van az a fal a járda mellett, amire a múltkoriban nagymama tett fel, most apa emelt fel oda, kicsit magasabbra. Jó volt onnan lenézni, menni apa mellett. Visszafele is! Odahaza aztán nagymamának segítettem, az evőeszközöket töröltük meg, és tettük helyre. Hát, nem is tudom, hogy boldogul majd mama nélkülem?!

Ma apa szekrényt rakott össze. Ezúttal fürdőszobait, s aztán be is vonultunk mind segíteni. Anya kellett volna segítsen, de nem nagyon tudott, én meg a kedvenc szórakozásomat műveltem, de ejsze inkább akadályoztam apát. Mert igazi akadálypálya lett ezúttal, büszke is voltam rá. A szennyes kosár mellé odatettem a kisebb kosarat, amibe anya az én ruhácskáimat szokta tenni, és van még egy ugyanolyan, amivel a tiszta ruhát szállítjuk ki a szárítóra. S én aztán a három kosarat mind megtöltöttem, szétválogattam a ruhákat, ahogyan anya szokta. Anya nézte is figyelmesen, de nem jött rá. Még én sem jöttem rá, mi alapján válogatok. Így aztán helyre kellett tenni mindent.

Nem tudom, miért van ez így, de anya szinte annyit csomagolt kifele is, mint utazás előtt befele. Most meg még át is csomagolt, kisebb zacskókba, gondolom, azok nem a mi dolgaink. Csak hoztuk. Aztán azt, ami a miénk, felpróbálgattuk anyával, ezért került elő a tükör. Nagy örömömre. Erőst furcsa ez a tükörség, olyan, mintha hirtelen lenne egy lyuk a falban. Vagy ablak. Lehet, hogy van valaki a fal mögött? Bementem kétszer is a szobába, de nem volt ott senki.

Voltunk ma bent a városban is, esőztünk is, mert esett az eső, és ott álldogáltunk-várakoztunk, és Tili nagyon szomorú volt, szerettem volna megvigasztalni. Jó, hogy ott voltak a medgyesi nagyszüleim, és hazahoztak, különben esőzhettünk volna még jó sokat.

Ma fogcsikorgatással ébredtem. Az első felső fogacskám már két napja készülődik, azaz két napja már megpattant a fogíny, s aztán mára már a fogacska is annyira előbújt, hogy kipróbálhattam, milyen fogat foggal tapogatni. Ez anyának nagyon új volt, pedig neki sok foga van, nem tudom, miért nem csikorogtatja ő is. Mert én egyelőre ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy ezt tegyem. Napjában többször is. S aztán - összefüggésben ezzel vagy nem - ma nem voltam hajlandó semmi egyebet enni (szopizáson kívül), mint zizit. Éppen ma tanultam meg egyedül fölvenni az apró darabkákat, és betenni a szájamba. Körtét is kínált anya, de az csúszik. A borsó meg túl kerek, vagy nem is tudom. És amikor anya már nagyon kétségbeesett, hogy mi lesz így velem, akkor elkezdtem tapsolni (amit anya már napok óta kér). No, remélem, értette, hogy mit gondolok én magamról.

Mostanában a nagy kedvenc. Mindig jó idevándorolni, a szobának ebbe a sarkába, mert valami érdekes mindig akad itt. Kiterített törülköző, száradni behozott ruhák, ottfelejtett csiptető, akár elérhető magasságban. És ha össze van csukva, akkor meg zenélni lehet vele. Ha sikerül ruhát szerezni, akkor azt aztán jól ki lehet rázni, ahogy anya szokta. És össze lehet göngyölíteni kupacba, arról meg még magasabbra lehet nyújtózkodni. Egész jó móka, próbáljátok ki!

Nagy nap volt ez a mai. Inkább anyának, azt hiszem, mert egészen odavolt. Tán nem is attól, hogy én immár le tudok mászni az ágyból, hanem attól, hogy megtanultam. Röpke nap alatt. Igaz, már többször mutatta anya, többféleképpen, így aztán nem is tudni pontosan, mitől érett be mára a tanítás gyümölcse. Reggel már csodálatosan araszolgattam hátrafele, csak éppen nem a jó irányba, volt úgy, hogy az ágynak éppen a közepe felé tartottam, onnan meg semmiképpen sem lehet lecsússzanni. Aztán délutánra ripsz-ropsz, valahogyan rákaptam az ízére. Egész jó móka, csak néha annyira gyorsan történik, hogy én sem tudom, hogyan csináltam.

Ui. Lesz videó is, csak a kedves szerkesztőség érjen haza. Addig itt egy kép a mai kendős sétáról (anya esküszik, hogy a kendő miatt vagyok ilyen ügyes izgő-mozgó).

Ma meglátogattuk apunak egy nagyon jó barátnőjét, Zsuzsit, aki többször is már meglátogatott minket, de mi még nem jutottunk oda, hogy viszonozzuk kíváncsiságát. Aztán miután megnéztük a kutyust és a cirmost, akiket jól megbámulásztam, bementünk egy nagy szobába. Ott pedig annyi hely volt, hogy ha táncolni tudnék, még arra is lett volna hely, de szerencsére nem tudok. Így történt az, hogy maradt idő a nagy ismerkedésre. Apu ugyanis nagyon szeretné, ha lenne egy hangszer, amelyen játszani tudok majd később, ha nagyobb leszek. A nevemből adódóan pedig természetes, hogy az első hangszer, amellyel megismerkedhettem az a zongora volt. Igaz, hogy kellett vagy 3 perc, míg megértettem a lényegét, azaz minél gyorsabban jár a kezem, annál nagyobb a zaj, öröm. Még néha a fekete, keskenyebb billentyűket is eltaláltam. Apa szerint olyan természeteséggel, örömmel és hozzáértéssel klapettáztam, hogy könnyen megtéveszthetnék bárkit, hogy értek hozzá. Persze igazándiból még nem, de remélem apu majd megtanít.

anyu szerint ez a hinta... pedig amikor apu hintáztat, az sokkal jobb... amikor kereszteltek is, akkor is lóbált autóülésestől, mint később kiderült, még izomláza is lett ettől, de annyira jó volt... még bele is aludtam... de ez a hinta, még nyikorog is, pattog is, kemény is, nem szeretni...

Én nagyon türelmes voltam Kery ölében, mígcsak hirtelen be nem következett egy bejelentetlen "merülés". No nem is kellett nekem több huzavona, bele is kezdtem egy szívetfanyargató sírásba, amelyből alig tudott anyu kirángatni. Igazándiból kisértődtem, olyan eredeti apu módra, de aztán a ceremónia végén kénytelen voltam tágítani, hogy levehessem a sok vendéget a lábáról egy széles mosollyal. előtte persze apu vett le engem a lábamról, dehát neki nem nehéz...

...mégiscsak jobb, ha kiszorítod nekem, hisz így sokra nem megyek... mindenesetre nagyon éhes már a hasam, úgyhogy míg te szorítkozol, én farkasszemet nézek ezzel a murokkal.

ennek ellenére egész jól el tudok játszani a lábammal is. Lehet, hogy ez lenne az egyik speciális tulajdonságom? amit kézzel tudok, lábbal is simán elvégzem... csak arra vagyok kíváncsi, hogy később mi lesz, amikor oly sok mindent kell kézzel elvégezni. Például látom anyut murkot pucolni, aput számítógépen dolgozni, vagy akár konzerves dobozt kinyitni... elvégre lábunkon is 5 ujj van, kezünkön is 5 ujj van, szóval nem kellene problémát jelentsen semmi...

no, majd kiderül, amikor odajutunk...

Nálunk most a húzódzkodás a menő!

Sikerült! Ma a hátról hasra fordulást is jól begyakoroltam. Még egy dupla fordulás is összejött!

na ha a tegnap szinte olvastam, ma már az én magánbemenetelű különös módszeremmel szinte írtam is. anyu csak azt látta, hogy a hófehér zörgőm tele van koromfekete kézlenyomatokkal. Én bizony rajta hagytam a kezem nyomát, ezt persze, miután össze-vissza olvastam a hírlapot. A sok ólom pedig a kezemen maradt, majd én gondoskodtam, hogy ahelyett, hogy lenyalogassam a kezemről, nyomokat hagyjak imitt-amott. egyelőre csak a zörgőmön. Anyu persze csap alá vezetett, és először életemben kezet mostunk. a fürdés valamivel jobb, mint a kézmosás, de mindkettőnek víz az alapja, ígyhát szerettem a kézmosást is. Lehet, hogy megtévesztem anyut, és kicsit öszemaszatolok mindent, amint lehetőség adódik, hogy megismételhessük a kézpancsit.

Máris megpróbáltam ezzel a kis címkével, de azt hiszem, ez nem fogta meg a kezem...

Hurrá, pancsiztunk újra! Ma heten voltunk kisbabák, 4 kislány és Dániellel 3 kisfiú. Dávid barátkozott velünk kicsit az elején, a körbeülős-masszírozós résznél, aztán a medencében Dániel mellé kerültem, és néhányszor jól felpriccoltam. Igaz, magamat is, s ettől eléggé elnehezültek a szempilláim. Anya ügyesebb volt, mint a múlt héten, így csak egyszer kortyoltam nagyot, és ezúttal sikerült az a gyakorlat is, ahol csak egy kézzel kell tartania. Dániel mamája szerint én időnként motorcsónak üzemmódra váltottam, olyan hevesen pancsoltam a lábaimmal. A képen épp a motorcsónakos alaphelyzet látható, köszönet érte Boglárka mamájának! A végén aztán volt csoportos légzőgyakorlat is (sírt mindenki torkaszakadtából). Hiába, úgy látszik, ezt nem lehet megúszni.

Azt vettem ma észre, hogy minden kislánynak van fülbevalója. Lehet, hogy eddig is így volt ez, csak akkor még erre nem figyeltem. Intézkedtem, s anya megígérte, hogy holnaptól én is kislány leszek. Kíváncsian várom!

anya ma folyton azt mondogatja, hogy apával el szeretnének menni ünnepelni, mert az új év kezdetét apu munkatársai bulival köszöntik, és hogy ma kivételesen mindenki a párjával megy majd. Hát felőlem menjenek, én keresztanyuval jól eljátszom addig.

apu néha túlságosan is sokat beszél... de a látszat ellenére most nem a száját próbálom befogni, csak éppen tapogatózom, hogy kiderítsem: őt is olyan fából faragták, mint engem?

kiderült, hogy ezek a felnőttek nagy unalmasságukban nemcsak a születésnapokat ünneplik, hanem a névnapokat is. Nekem ez elég furcsának tűnik, de mivel én is pályázok a felnőttéválásra, kénytelen vagyok elviselni.

Nos, a lényegek lényege igazából az, hogy nem is olyan nagy baj, hogy a névnapok is ünneplésre szorultak, hisz kaptam anyutól és aputól egy szép kis (szerintük kicsi, mert szerintem óriási) labdát. még kis kidudorodások is vannak rajta, igaz: még nem tudni, mire valók, de jól állnak a labdának... én csak azon gondolkodom, hogy vajon befér ez a labdácska a számba?

Időnként így van ez minálunk. A két kezem függetlenedni látszik, nem annyira tőlem, mint inkább egymástól. Mert tudom őket irányítani, külön-külön, az egyikkel simítok, a másikkal kalapálok, az egyikkel húzok-tolok, a másikkal kenegetek-törülgetek, az egyikkel hadonászok, a másikkal nyugton vagyok (kapaszkodom, ezt néha játszásnak álcázom úgy, hogy jól megszorongatom valamelyik játékomat). Anya szerint ezt sokkal nehezebb, mint mindkét kézzel ugyanazt csinálni, nade majd meglátjuk.